zsidó bölcselet: Az arabokkal való érintkezés kapcsán a 11–12. sz: Spo-ban virágzott fel és kezdett hatni a ny-i fil-ra, a →skolasztikusokra. Fő képviselői, →Avicebron ibn Gebirol és Moses →Maimonides. – Avicebron az arisztotelikus, újplatónikus és az arab fil. szinkretizmusát adja: a →teremtés tanát elfogadva tanította, hogy az önmagában megismerhetetlen, tiszta ténylegességű Isten nem gondolkodása által, hanem a minden lét és tevékenység végső forrását képező akaratával hozta létre a világot. A teremtés tana mégsem szorítja ki nála az →emanáció gondolatát: Isten közvetlenül nem érintkezhetvén az érzéki világgal, először a kozmikus szellemet hozza létre, mely anyag és forma összetétele. E tan első nyomai az ideákat hordozó szellemi anyag (hülé noété, Enn. II, 4, 1–5) plotinoszi elméletében keresendők. A kozmikus szellemből jönnek létre a további emanáció során a lét különböző fokán álló dolgok, melyek az egyetemes anyag (materia universalis) és az egyetemes forma (forma universalis) változatai. Avicebron szerint tehát már a szellemi lényeg is anyagból (nem testből) és formából összetett létvalóság. A lét fokozatosan történő kibontakozása során, a valóság mindkét elemi összetevőjében bekövetkező módosulások folytán az emanáció végső fokán levő érzéki világ egyedei pedig már az anyag és a formák sokaságából állnak. Avicebron mindkét tétele átment a skolasztikába és hosszú vitákat indított el. – Moses Maimonides (1135–1204) mindabban következetesen ragaszkodott Arisztotelész tanaihoz,  ami az ÓSz-gel nem áll nyílt ellentmondásban. Főként Isten létének bizonyítására fektetett nagy súlyt. Főműve, a Moreh Nebuchim (‘Tévelygők kalauza’) az arisztotelészi fil. segítségével próbálja a hitüket vesztett zsidókat vallásuk igazságáról meggyőzni. A gör. bölcselőtől különösen a világ keletkezését illetően tért el a tanítása: Isten a világot a semmiből teremtette; a test feltámadását észérvekkel nem bizonyítható hittételnek tekinti; az akaratszabadságot kidomborító etikája főleg a szándék tisztaságát sürgeti. A Szentírás allegorikus értelmezése miatt a hithű zsidóság Maimonideszt a vallás ellenségének tekintette és kiközösítette. – A 13–14. sz: a Spo-i és Fro-i zsidók (köztük a legismerettebbek Sem Tob ben Joseph Ibn Falaquera és Levi ben Gerson köztük) nagyrészt az arab szerzők műveinek fordításával és magyarázásával foglalkoztak, közvetítésükkel ismerkedett meg Nyugat Arisztotelész műveivel (a másik forrás az eredeti gör, arisztotelészi szövegek voltak, melyekhez a 13. sz. elején jutott a skolasztika). **

Kecskés 1943:232.